Sokan állították már, hogy megfejtették az V. kerületi ingatlanügyek titkát. De a gazemberség valójában nem önmagában a 30 százalékos vételárkedvezmény volt, hanem az, hogy a korábban egy évtizeden át jól működő, a kerületi kereskedelem életben maradását segítő ingatlangazdálkodási rendszert torzították el valami egészen mássá. A kettő közötti különbség nem bagatell: ugyanis ez döntheti el az ellenzéki feljelentések sorsát.
A Blikk ma írta meg, hogy a Károly körút 26-ot azzal a hivatkozással értékesítette az V. kerületi önkormányzat, hogy a lakosság alapellátását szolgáló kereskedelmi egységet nyit benne a vevő. A helyiséget továbbadták és azóta is üresen áll. A Rogán-időszak végére csak ennyi – egy mondvacsinált indoklás - maradt a korábbi, a helyi kiskereskedelmet is támogató ingatlangazdálkodási rendszerből.
A belvárosi önkormányzat – a többi budapesti önkormányzathoz hasonlóan – a rendszerváltás óta folyamatosan privatizál. Kifejezetten választói igény alapján Mihályi Gábor szabad demokrata polgármester idején kezdték az V. kerületi lakások értékesítését. Kormányrendelet írta elő, hogy a bentlakó bérlőtől a lakás értékének maximum 30%-át kérhették el vételárként. A belvárosi, üzleti célra használható ingatlanok eladásának szabályait, az úgynevezett „elidegenítési rendeletet” már Karsai Károly, akkor még független polgármester javaslataként fogadta el 1995-ben a helyi képviselőtestület.
A szabályozást elismert szakemberek készítették elő, és a folyamatban civil partnerként részt vett a dr. Hidasi Gábor vezette Helyiségbérlők Egyesülete is. Ekkor, e szabályok szerint kezdődött el az üzlethelyiségek magán kézbe adása. Mindez erős társadalmi nyomásra történt, hiszen a 90-es évek elején a Vagyonátadó Bizottság által az V. kerületi önkormányzat tulajdonába adott üzlethelységek nagy többsége az 50-es évek előtt magántulajdonban volt.
Az eladásokat azonban kényszerpályára helyezte az előprivatizációt szabályozó 1990-es törvény. Az előprivatizáció során ugyanis az üzlethelyiségek, vendéglátós helyiségek gyakorlatilag örökbérleti konstrukcióban kerültek a vállalkozásokhoz. Az előprivatizációs bérlemények esetében nem volt más választása az önkormányzatnak, az ingatlant csak az előpivatizáció során kijelölt bérlőnek adhatta el.
Habár az önkormányzatnak már akkor is kötelessége lett volna megfelelő állapotba hozni a bérbe adott ingatlant, erre rendre nem volt fedezet: általánosságban elmondható, hogy leromlott, a hatósági előírásoknak sem megfelelő állapotban adták át a boltokat a bérlőknek. Ez utóbbiaknak tehát jelentős befektetéseket kellett tenniük ahhoz, hogy a vállalkozást engedélyeztetni, majd üzemeltetni tudják. Később, a tényleges privatizáció során ezt a pénzbeli ráfordítást ismerte el az önkormányzat, amikor a vételárból 30 százalékos kedvezményt biztosított. Azaz ezt a konstrukciót, ezt a kedvezményt azoknak a vállalkozásoknak találták ki, akik évek óta bérelve az önkormányzati helységet annak felújítására, használhatóvá tételére sok pénzt költöttek.
A felújításra költött összegek elismerése már csak azért is fontos szempont volt, hogy vállakozóbarát, kiszámítható üzleti környezet jöhessen létre a Belvárosban. Hiszen rájöttek arra, hogy a működő, igényes helyi vállalkozás adóbevételt jelent, és enélkül a turizmus is elképzelhetetlen. A rendszer lényegi eleme volt tehát a helyi kis-és mikrovállalatok megmaradásának támogatása, ami nélkül a kerületi üzlethelyiségek a mostaninál is nagyobb arányban maradtak volna üresen, bérlő nélkül.
Az 1995-ös szabályok keretei között, de azok finomhangolásával dolgozott az önkormányzat 2002-től, Steiner Pál vezetésével. A szocialista polgármester alakította ki a frekventált helyen lévő vagy híres múltú üzlethelységek esetében a hosszú távú bérbeadás módszerét. Azaz ezeket az üzleteket nem adták el, hanem 15 évre szóló bérleti szerződést kötöttek rá, amit idővel újabb 15 évre hosszabbítani lehetett. Az üzlet felújítására, átalakítására fordított összeget pedig bérleti díj kedvezményként írták jóvá. Így a különlegesebb adottságú ingatlanok köztulajdonban maradtak, a bérleti díjból származó bevételekből pedig az önkormányzat működési kiadásait lehetett fedezni.
Az ingatlangazdálkodást és vállalkozásösztönzést összekapcsoló rendszer konszenzussal és jól működött Rogán Antal polgármesterré választásáig. 2007-ben, vezetése mellett jelentős mértékben módosították az ingatlanok bérbeadására, eladására vonatkozó helyi rendeletet. Ettől kezdve a helyi vállalkozások ösztönzése, a bérlők befektetéseinek elismerése valami egészen mássá torzult. A hírekben naponta előforduló ingatlanügyeknek közös pontja, hogy rövid, mindössze pár hónapnyi bérleti időszak után, és értéknövelő beruházás nélkül vehették meg a bérlők 30 százalékos kedvezménnyel, elővásárlási jogukkal élve az ingatlanokat. Az eddig nyilvánosságra került adatok alapján ez történt a Károly körút 26. esetben is.
Bár ez a kerületi ingatlanügyekről szóló beszámolókból rendre kimarad, volt még egy, talán az előbbinél és körmönfontabb módszer az elővásárlási jog megszerzésére. Ennek „iskolapéldája” a Kossuth téri házasságkötő terem eladása. Ott az épület kis hányadát bérlő, ezáltal elővásárlási joggal rendelkező apró céget, a Stúdió V. Kft-t megvette egy Leisztinger Tamás vállalkozóhoz köthető cég. A különleges adottságú ingatlan így végül versenyeztetés nélkül, nyomott áron került magánkézbe.
A kerületet nem csak az elővásárlási joggal való trükközés miatt érte kár az elmúlt nyolc évben, hanem azért is, mert a felelőtlen ingatlangazdálkodás miatt a Belváros továbbra is tele van üres és pusztuló üzlettel. Abszurd, de még a volt Kossuth téri házasságkötő és a Károly körút 26. is üresen áll.