Most, hogy már biztosan tudjuk, hogy a miniszterelnök hazudott, amikor a Mazsihisznek tárgyalásokat ígért a Szabadság téri szoborról, amikor már mindenkiről készült fotó kordonbontás közben, és amikor már a DK is felhasználta ezt a hazug emlékműállítást saját politikai céljaira, nyugodtan beszélhetünk arról, hogyan lehet megakadályozni, hogy a kormány bagatellizálja az ország második világháborús felelősségét.
Budapest a világelsők között van a szobrok áthelyezésében, átnevezésében, újrahasznosításában, eltüntetésében. A Szabadság tér pedig a mi történelmi depónk, ide általában azokat a szobrokat gyűjtjük, amikkel magunk sem értünk egyet. Itt szobrok csak ideiglenesen állomásoznak. Ebbe a kontextusba, ráadásul a szovjet emlékművel szemközt akar a kormány egy hazug koncepciójú szoborcsoportot állítani a német megszállás 70. évfordulója alkalmából. A bölcs tervnek köszönhetően abszurd helyzet állt elő a főváros kellős közepén: már két objektumot is kordonnal kell körbevenni és rendőrökkel kell őriztetni a Szabadság téren.
A téren nincs is egyetlen olyan hely vagy szobor, ahová a budapestiek valóban emlékezni járnának, és a mostani angyalos – ha felépül – se lesz sosem ilyen. A Szabadság tér így tökéletes hellyé vált arra, hogy megmutassa: a történelem és az emlékezet nem ugyanaz. A történelem személytelen, tudományos vagy áltudományos, „tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nincs”. Tökéletlen és hamisítható, akár egy aktuális politikai ízlés szerint újramagyarázható is.
Ezzel szemben az emlékezet nem más, mint a megélt múlt: élő csoportok hordozzák, élményeket továbbadva, elmesélve működtetik. Az emlékezetünk a miénk, az emlékezet helyei azok, ahová közösen felidézni, közösen „fájni” járunk. Ilyen helyek nem épülnek kormányzati parancsra és még kevésbé épülhetnek nélkülünk, mert az emlékezet helyei egyszerűen csak vannak, és addig léteznek, amíg a közösséget összefűző láthatatlan fonalak megtartják.
Ha tehát tényleg akarsz tenni valami maradandót a Szabadság téri arkangyalos, hazug építmény ellen, ahhoz nem kell sem harapófogó, sem festékszóró. Egyszerűen menj le a Duna-partra a cipőkhöz. És meséld el a gyerekednek, hogy láttál még idős néni alkarjára tetovált rabszámot, és mesélj neki a világ igazairól is. Tőled halljon az egyetlen Bajcsy-Zsilinszkynkről. Mondd el, hogy mi történt ott, a Duna-parton, hogy miért élt özvegyen Gyarmati Fanni hetven éven át. Próbáld elmagyarázni, hogy miért érzik most rosszul magukat azok Magyarországon, akik bármiben is eltérnek a többségtől, az átlagostól. Ha még megteheted, kérdezd meg a nagyszüleidet, hol voltak az ostrom alatt, és hány osztálytársuk nem jött vissza soha többé.
A Szabadság téri emlékműnek semmi köze az áldozatok emlékéhez. Az csak a „mostnak”, 2014 tavaszának, és egy súlyos szereptévesztésben lévő politika korlátlan butaságának állít emléket.
Kattints és nem maradsz le a friss posztokról:
