Ha valaha az életben oda tudnék mászni az Erzsébet híd budai pillérjét tartó betontömb víz felöli oldalához egy vödör festékkel és ecsettel, isten bizony nem tudom, mit írnék oda. Ez persze nem meglepő, mert én még az iskolai, munkahelyi vécékbe se vittem soha magammal filctollat, nem hittem ugyanis, hogy volna ott olyan gondolatom, amit azonnal a budi falán kellene megörökítenem. De a narratív kényszert ismerem – a haverom. Ezért el tudom képzelni, hogy egy jó kis történet éppen az Erzsébet híd alatt, a betonra mázolva akar elkezdődni. Mivel a Belváros elképzelhetetlen a turisták nélkül, biztosra kell menni – gondolhatta az ismeretlen szerző, amikor előállt a teljesen szokványos felütéssel: „once upon a time” – írta nagy betűkkel.
Tehát egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép városrész, Belvárosnak hívták. Rendes magyar emberek laktak itt, akik általában szerették egymást, de időnként nagyon nem voltak megelégedve egymás viselkedésével. Ilyenkor egy darabig csendben csak tűrtek, majd elszakadt a cérna, kirobbant az indulat, és ha nem volt kinek elmondani, elmondták hát mindenkinek, falra, kirakatba, földre, padra, plakátra írták a bajukat.
Így tett az a vállalkozó is, aki az Egyetem téren belga söröző nyitásával próbálkozik, és megelégelte az engedélyek kiadását halogató hatóságok packázását. A kirakatüvegre írt kétnyelvű nyílt levelét elegáns irónia lengi körül, sőt még egy világrekord felállításának lehetőségével is vigasztalja magát. („Itt hamarosan eredeti belga söröző és snack bár nyílik!
Köszönjük az eljáró hatóságoknak, hogy a világ egyik leghosszabb ideig nyíló sörözőjének büszke tulajdonosai lehetünk. J”)
Kevésbé elegáns, még kevésbé hatékony módszerrel harcol a rendért a Károly körúton egyik polgártársunk. Ő a szavak nyers erejében hisz, és a saját fegyverüket fordítja a padfirkálók ellen, amikor odapréseli a saját üzenetét: „k**va anyád firkáld tele”.
