Három százast tettem a kabátom zsebébe, és elindultam a Kossuth Lajos utcán. Mire átértem a Ferenciek terei aluljárón, már mindet elkérték. Nem jutott a vak koldusnak a lépcsőn, és hiába próbálkozott két fiatal hajléktalan. És tudtam, hogy a Városház utcai CBA ajtajában most is ott fog ülni az öreg nénike, várja, hogy valaki az aprót a markába nyomja. Már fel sem nézek, nem nézek az arcukba, és nem is tudok mit mondani nekik. Szégyellem magam, hogy ha már nem tudunk adni nekik, inkább elvesszük az utolsó megmaradt tulajdonukat, a szabadságukat is.
Azt mondja a főpolgármester, hogy képtelenség akár megbecsülni is a budapesti hajléktalanok számát. Én meg azt mondom, hogy itt élve, a belváros utcáit járva képtelenség nem észrevenni, hogy az elmúlt két-három évben megsokszorozódott a nincstelen, hajléktalan emberek száma. Korábban szinte minden utcában aludt valaki, aluljárókban, télen persze többen is – most vannak napok, amikor szinte minden V. kerületi kapualjban ül valaki. Szakadt kis bőröndje, szatyra mellette, és a semmibe néz. Látszik, hogy épp most szállt le a Nyugatiban a vonatról, utolsó pénzén vonatjegyet véve, hogy azt reméli, majd itt, Budapesten talán lesz valami. Lesz mit enni. Lesz kitől kérni.
A hajléktalanok száma valóban elérte a kezelhetetlen mértéket a városban, érdemi segítség helyett pedig fővárostól várják el, hogy jelölje ki, hol tilos hajléktalannak lenni. Abszurd a helyzet, mert érthetetlen, hogy miért lesz jobb, ha az aluljárók helyett külső kerületek elhagyatottabb részein épülnek majd sátortáborok. Mit gondolnak, kivel lehet elhitetni, hogy ha nem látjuk őket, akkor nem is léteznek? Ráadásul az egész jogszabályról ordít, hogy olyan emberek alkották és szavazták meg, akik még egyszer sem vették a fáradtságot arra, hogy kiszálljanak a szolgálati kocsiból és gyalog menjenek be a Parlamentbe vezényszóra gombot nyomni.
Kiváló példa erre az V. kerület, melynek területén már alaptörvénybe foglaltan rögtön több részén is tilos hajléktalankodni, hiszen a világörökség része a Parlament, a Vigadó, az MTA épülete, a Gresham-palota és a Duna-part. Sok olyan területe van a kerületnek, ahol mértéke miatt már valóban gondot jelent a hajléktalanok jelenléte, de ezek nem a világörökségi területek. Ennek nagyon egyszerű oka van: a Duna a város szélcsatornája, emiatt aztán a partján mindig fúj a szél és hideg van. A felsoroltak közül csak a Vigadó épülete a kivétel, aminek árkádjai alatt valóban öten-hatan is alszanak rendszeresen, de ennek sokkal inkább az épület kihasználatlansága és a felújítás befejezésének évek óta tologatott időpontja az oka.
A budapesti hajléktalankérdés nemcsak Budapest problémája. És nem azért, mert volumene miatt a város emberségesen képtelen már kezelni ezt. Az ország nyomora, a távolabbi megyék kilátástalan munkanélkülisége, az ellátatlan pszichiátriai-és szenvedélybetegségek gyűltek össze a fővárosban gócponttá. A kormány mégis magára hagyja Budapestet ebben a bajában, amikor nem vesz arról tudomást, hogy a lecsúszás szélén álló embereknek kellene segítséget nyújtani, hogy megmaradhassanak a lakásukban, a társadalomban, ne zuhanjanak az utcára, ahonnan nincs visszaút. Az érdemi segítség helyett az alaptörvényben ad arra lehetőséget a városvezetésnek, hogy a kormány helyett cselekedjen, és az egész országot érintő és jellemző szociális problémát kitiltással, korlátozással, börtönbüntetéssel fenyegetve intézzen el. Sok kárt okozott már jobboldali kormány Budapestnek, a 4-es metró örök példája ennek. Ez a mostani lépés azonban mindennél kegyetlenebb, mert az együttérzésünket veszi el tőlünk. Morbid helyzetbe kényszerít bennünket, mert azt kell mérlegelnünk, hol lehet nálunk szegénynek lenni és hol nem. A városvezetés és a kerületi polgármesterek pedig asszisztálnak ehhez ahelyett, hogy az egész országra vonatkozó, fenntarthatóbb és emberségesebb megoldást követelnének.
Kattints és nem maradsz le a friss posztokról: